Az igazat megvallva, már nem is tudom pontosan, milyen a férfi szerep, s hogy egyáltalán politikailag korrekt-e ilyesmiről beszélni. Amikor a Species-t lapozgattam, az egyik brutális élményem éppen az volt, hogy többféle férfi szerep létezik, és ezek egyikét sem hajíthatjuk ki laza mozdulattal. Amikor összeválogattam a szorongásaimat, közéjük került egy humoreszk is, amelynek az a címe: Hogyan lehetnék nagymellű szőke? Na, az világos, hogy ez nem férfi szerep. De a többi? Meg aztán azt sem tudom, melyik mércével mérjem magam. Még az sem egyértelmű, mit várnak a nők a férfiaktól. Az elvárások pokolian bonyolultak lettek. Melyik férfi a jobb?

 

Az, aki hagyományos családfő, eltartja a családját, és mindig az övé az utolsó szó? Vagy inkább a modern irányító, aki azon munkálkodik, hogy egyenrangú viszonyokat teremtsen, s akár bizonyos kiváltságokról is hajlandó lemondani? Esetleg a laza, sikeres, hatékony szingli lenne a jó irány, aki negyvenéves koráig nem is szeretné elkötelezni magát? 

 

De mivel már túl vagyok a negyvenen, talán elég, ha az emlékeimből élek. Naná, hogy nem elég. Kivéve, persze, ha csatlakozni akarok a mozivásznon és képernyőn sikeres, de amúgy kihalt dinoszauruszokhoz.

 

Az utóbbi években teljesen megszokottá vált az a fajta nemi megkülönböztetés, amely a nőket bonyolult, árnyalt, gazdag személyiségű lényként kezeli, szemben a szimpla, könnyen kiismerhető férfiakkal. („De ezt egy férfi úgysem értheti meg…”) Amennyire vissza tudok emlékezni, eddig egyetlen férfivédő szervezet sem tiltakozott az ellen, hogy a reklámokban látható férfiak büdös, lomha, ruhájukat összepiszkító, sörvedelő, suta, érzéketlen lények. (Kétségtelen, hogy más reklámok kiemelik a kockás has, a kemény fenék és a bájos hímpofi szépségeit.)

 

Szóval én csöndesen azt javasolnám, hogy dumáljuk meg, mi végre is vannak a férfiak. Szeretném azt hinni, hogy még nem következett be az az állapot, amelyet Karinthy Frigyes írt le a Capilláriában 1921-ben. Ott ugyanis a faj hímjei nemzőszervvé töpörödtek.